Figyelem!

Ez az utcajogász archív blogja, kérjük keresd fel gyakran frissülő hírekkel és naprakész jogi információkkal rendelkező új oldalunkat az utcajogasz.hu-n ide kattintva!

Utcajogász

!!! új oldalunk címe: utcajogasz.hu !!!

Az Utcajogász program keretében A Város Mindenkié hajléktalan érdekvédő csoport tagjai önkéntes jogászok társaságában hetente egy alkalommal fogadják a panaszosokat.

Célunk a tanácsadás, az információnyújtás, és az utcán élő hajléktalan embereket érintő problémák összegyűjtése, hogy szervezetten léphessünk fel a hatóságok, az állampolgárok és az intézmények túlkapásai és megkülönböztető gyakorlatai ellen.

Utcajogász ügyfélfogadás

MIKOR? minden pénteken 15-től 17 óráig
HOL? Blaha Lujza tér

Email: utcajogasz@gmail.com
Telefon: 0620-282-3616

!!! új oldalunk címe: utcajogasz.hu !!!

Facebook

Figyelem!

Ez az utcajogász archív blogja, kérjük keresd fel gyakran frissülő hírekkel és naprakész jogi információkkal rendelkező új oldalunkat az utcajogasz.hu-n ide kattintva!

Címkék

adatvédelem (2) adóbevallás (2) adósság (1) albérlet (3) áldozatsegítő (2) állampolgárság (3) állattartás (1) anyaotthon (1) baleset (1) bankkártya (1) bántalmazás (1) bemutatkozás (1) bérlakás (1) beszámoló (15) bíróság (2) bűncselekmény (1) civil díj (1) díjhátralék (1) diszkrimináció (10) egészségügy (4) egyenlő bánásmód hatóság (2) életvitelszerű lakhatás közterületen (19) elvonulás (2) english (1) ensz (1) esemény (2) ételosztás (1) felhívás (4) feljelentés (1) fizetési (1) fogyatékosság (1) Független Rendészeti Panasztestület (1) gázóra (1) guberálás (4) gyámügy (1) gyermekelhelyezés (3) gyermekelvétel (1) gyik (1) gyógyszer (1) hajléktalanellátás (16) hitel (1) igazoltás (3) információk (1) ingóságok (1) iratok (1) jogászok (1) jogi információ (1) jogi védelem (7) jogklinika (1) jogok (1) jogosítvány (1) jogvédelem (15) józsefváros (5) kapcsolat (1) kártérítés (2) kenyszi (8) képviselet (1) képzés (6) kilakoltatás (13) kisokos (23) koldulás (1) köszönet (1) közérdekű adatigénylés (2) közérdekű munka (2) közmunka (1) köztér (17) közterület felügyelet (1) kriminalizáció (2) kunyhó (3) kutatás (1) lakásfoglalás (2) lakáspolitika (1) lakcím (33) lakhatás (8) lakhatáshoz való jog (1) lomtalanítás (1) lopás (1) média (12) meghagyás (1) mentő (1) munkanélküli segély (1) munkavállalás (1) művészet (1) nappali melegedő (4) nemzetközi (3) nyugdíj (2) ombudsman (8) önkéntesség (4) orvosi ellátás (1) panasz (2) Pécs (2) pénzbírság (2) pro bono (1) rablás (1) rendőrség (9) rokkantnyugdíj (1) segély (13) segítség (2) siker (1) szabálysértés (18) szálló (3) szavazás (5) személyiségi (1) személyi igazolvány (1) szemüveg (1) szociális bérlakás (31) szociális ellátás (1) szocpol (1) szolgálat (1) szolidaritás (1) születésnap (1) támogatás (1) tanúvallomás (1) tartásdíj (3) tartási szerződés (1) tasz (1) temetés (1) újpest (1) Utcajogász Egyesület (1) utcazene (1) vagyonmegosztás (1) választás (5) védendő fogyasztó (1) végrehajtás (1) végrendelet (1) videó (3) villanyóra (1) visszaélés (1) vízóra (1) zaklatás (1) zugló (1) Címkefelhő

Friss topikok

Figyelem!

Ez az utcajogász archív blogja, kérjük keresd fel gyakran frissülő hírekkel és naprakész jogi információkkal rendelkező új oldalunkat az utcajogasz.hu-n ide kattintva!

Hajléktalanként az egészségügyben 2.

Abban a kellemetlen helyzetben voltam, hogy ismét elért egy stroke (az agyban valamilyen eredetű keringési zavar). Ilyenkor nem elég az, hogy az ember általában nem tud se mozogni, se beszélni, de magán kívül el kell viselni mások aggódását - legalábbis én ilyenkor kifejezetten magányra vágyom. Kell a szerencse is, hogy az embert valaki megtalálja a bajban.

Mivel hajléktalanszállón lakom, szinte azonnal szóltak a szoc. munkásoknak, akik értesítették is a Mentőszolgálatot. Azt hinné az ember, hogy - mint a nevében rejlik - valamiféle szolgálatot lát el és én kis naiv, mivel a 70-es évek közepétől mentőztem, ismertem az akkori belső működést, és követelményeket, azt vártam el, hogy így is legyen. Nem egy bajtársunktól mondtunk búcsút, mert az elfogadott normáktól eltérő módon viselkedett. Itt kezdődik rögtön az első gond: ma mik az elfogadott normák? Az első stroke-om alkalmával ugyanis nem voltak. Logikusan is az lenne a dolgok praktikus formája, hogy egy 2-4 perces út miatt nem küzdöm szét a beteg összes vénáját, és töltök el cirka 20 percet, feleslegesen, hátha a kórházban van olyan aki meg is tudja szúrni (általában akad). Én úgy gondolom, hogy azzal is tudok segíteni, ha nem ártok, különben is az alkotmányos kötelezettség a segítségnyújtásról csak annyit takar, hogy a képességemhez mérten köteles vagyok.

Most viszont sikerült az ellátás. Az ápoló – mintha kapuzárási pánikkal küzdene, - az ifjú szoc. munkásnőn kívül nem volt hajlandó semmivel sem törődni. Magára hagyta a csapatot önös érdekből. Ha nem a fizetésért van a kocsin, hanem jószolgálatból, ezt akkor sem engedhette volna meg magának. A másik az, hogy az embernek fel kellene öltöznie, mert a fene tudja mikor szabadul, és decemberben jól jön a meleg holmi. Igaz, a tempóm és a gondolkodásom sebessége nem volt topon, azért ne az orvosnak kelljen megvédeni a beteget, mert egy kicsit előre gondolkodik. A hajléktalan TBC-s, tetves, leprás, ne vegyen levegőt, ha nem tud ülni, akkor is üljön egyenese, hogy még gumikesztyűben se kelljen hozzáérni. Érdekes módon, a mentőorvos el tudott látni, és nem kapott tőlem halálos kórt. Normál körülmények között ezt az ápolót úgy verik pofán a tevékenységéért, hogy legjobb esetben megzavarodik.

Egy hajléktalannal mindent lehet. Legalábbis az OMSZ 302-es kocsijának az ápolója szerint. Ha már az alkotmánynál tartunk, akkor az élet, védelme „0-ás szintű”, tehát minden továbbinak az alapja. Minden törvényt, jogszabályt ennek megfelelően kell megszerkeszteni. Mivel az ebből eredő jogoknak „számonkérhető jognak” kellene lennie, és a törvény mindenkire vonatkozik, aki kis hazánkban tartózkodik, ennek megfelelően mindenkit egyformán kell ellátni. Sem az első, sem a végleges ellátásból, nem lehet semmilyen indokkal kizárni senkit. Igen nagy bátorság kell az alkoholos befolyásoltság alatt állóra kimondani az ellátás megtagadását, mert köztudott, hogy az alkohol sok tünetet képes elfedni, a következménye a legrosszabb esetben halál is lehet.

Nem egyszer láttam már ilyen ellátásmegtagadást. Sem a mentőszolgálatnak, sem a végleges ellátást nyújtó intézménynek nincs joga társadalmi helyzet szerint megítélni a beteget, vagy a betegséget. Itt nem szeretnék kitérni arra, hogy a hajléktalanok nem lényegesen nagyobb számban fogyasztanak alkoholt. Szociális helyzetéről a mélyszegénységben vagy hajléktalanságban élők nagy része nem tehet.

A Város Mindenkié Csoport és szimpatizánsai azért fáradoznak, hogy mindenkinek megfelelő lakhatása legyen. Az átmeneti szállón történő elhelyezés nem megoldása ennek a problémakörnek, és nemcsak azért, mert a lakcímből kiderül sok minden. Minden embernek joga van a méltóságát megőrizni, emberhez méltó életet élni. Ha belegondolunk abba, hogy ennek a megoldására, és fenntartására fordított összeg nem nagyobb, sőt jelentősen kevesebb egy élhető város kialakítására, mint - a jelenlegi fenyegetéssel, bebörtönzéssel, irodák kialakításával, fenntartásával, az ott dolgozók, és az őket kiszolgálók bérének kifizetésével - az adófizetők pénzének ilyetén módon való pazarlása.

A végleges ellátást nyújtó intézményeknél egy kicsit bonyolultabb a helyzet. Erősen függ attól, hogy az ember hová kerül. Ismét csak személyes példákat használok. 2005-ben munkásruhában, nem egészen steril állapotban kerültem be szívinfarktus miatt, akkoriban fúrtam, és a „vakond” pár bárral nyomta ki a finom port, esetenként az iszapot. Akkor éppen azt. Ez áthatol a ruha szövetén, és az emberen finom rétegben összegyűlik. Szabad szemmel annyira nem látható, de a fertőtlenítésnél szembetűnő. Éppen a halál szélén álltam amikor bevittek a Jászberényi kórházba. Ott megtörtént az első ellátás, és a kapkodó telefonálások közepette kiderült, nem valószínű, hogy megérem a delet.

A statisztikájuk javítása érdekében felküldtek Pestre. A Budai Irgalmasrendi Kórház fogadott: az intenzíven is, és a műtőben is az egység főorvosa várt. Villámgyors előkészítés, és friss labor birtokában nemsokára a műtőben voltam. Négy és fél órát dolgoztak a szívemen, és olyan jól sikerült, hogy az idén lehetőségem volt egy második stroke-ra.

Az első stroke-om alkalmával a Neurológiai klinikára vittek. Itt is meztelenre vetkőztettek az intenzíven, és meglepődve tapasztalták, hogy, habár nem tudok mozogni, beszélni, tiszta ruha van rajtam, és meg vagyok fürödve. Ide már hajléktalanszállóról kerültem. A betegátadások fontos része, hogy valaki hajléktalan - legyen az beszállítás, vagy az osztályon történő váltás. Az hogy mi baja, csak másodlagos kérdés.

Egy fiatal orvosnő volt ügyeletben, és arról mindenkinek beszámolt, hogy nem látszom annak, ami vagyok. Ekkor már tagja voltam A Város Mindenkié Csoportnak, és egy kicsit örültem is annak, hogy valakinek sikerült megváltoztatni a véleményét a hajléktalanok irányába, mert a csoport egyik célkitűzése, hogy ne csak a jéghegy csúcsa látsszon, hanem a valóság. Másnap reggel azonban kevés volt a lelkesedés, az intenzív főnöke nem tűrte ott az ilyeneket. Döntött: nem maradhatok. Mentőt hívtak, és átszállítottak az István kórházba.

Csak azt az egyet nem értettem, miért a beteg feje felett kell ezt megbeszélni. Tanulja meg az a büdösbogár, hogy hol a helye? Mivel okleveles szakápoló is vagyok, ismerem az intézetek belső rendjét és életét, és egyet biztosan ki tudok jelenteni: az ilyen nem orvos, „hanem seggen ülő zsebmetsző”. Már anno is ki lehetett szűrni az ilyeneket. Az Istvánban is fiatal orvos fogadott, udvariasan kért egy kis időt, kiürítettek egy kórtermet, és nem törődve társadalmi hova-tartozásommal, még helyet is választhattam.

Ekkorra már részt vettem a Társadalomelméleti Kollégium szervezésében egy magát mostanra már Szociális Építőtáborrá kiforró kezdeményezésben. A csoport után itt is döbbenten álltam a tények előtt. Ezek a fiatalok teljesen mások, mint a megszokott emberek. Annak ellenére, hogy hajléktalan voltam - többen is voltunk a csoportból -, mindenkit emberként kezeltek. Már két éve, hogy találkoztam munkakapcsolatban egy akkor elsős ELTÉ-s lánnyal. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, minden hónapban találkozunk, elbeszélgetünk, hívjuk egymást, e-mailezünk, pedig az első pillanattól fogva tudta, hogy hajléktalan vagyok. Az ellátó gyógyintézményekben is a fiatalok voltak nyitottak. Az sem utolsó szempont, hogy sikerült barátokat szerezni.

Idén novemberben már nem volt ilyen kellemes az életem. A Péterfibe vittek, most menni tudtam, csak beszélni, meg nyelni nem nagyon. A kötelező vizsgálatok után már nem törődött velem senki. Az éjszakás idegesen megkérdezte, miért vagyok civilben. Amikor mutattam, hogy csak az van nálam, ami rajtam van, otthagyott, és soha senki nem kérdezte utána, kell-e valami. Arra se voltak kíváncsiak a két nap alatt, - mert jött a hétvége, és a hajléktalannak ennyi kedvezmény bőven elég – mi a bajom, milyen gyógyszereket szedek.

Másnap reggel felírtam egy cetlire egy telefonszámot, hogy jó lenne valakit értesíteni. Ajánlották a folyosó végén a nyilvános telefont ketten is. Nem tudtam érthetően beszélni, ezt viszont kurvára sajnálták. Az esti gyógyszerosztásnál megkérdeztem, hogy mit kapok. A nővér prózaian csak annyit válaszolt: "patkánymérget”.

2011. december 19.                                                                                Kovács Gábor

2012.01.03. 06:00 • Szólj hozzá! Címkék: egészségügy diszkrimináció

A bejegyzés trackback címe:

https://utcajogasz.blog.hu/api/trackback/id/tr703495297

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.